Cáki Pincesor

Amikor Cák felé közeledsz a Kőszegi-hegység lábánál, a táj egyszerre lesz szelíden dombos és sűrűn zöld, mintha a hegyek itt vennének egy mély levegőt, mielőtt átadják a terepet az Alpokalja lankáinak. A pincesor nem a falu utcáján sorakozik, hanem kicsit hátrébb, a hajdani szőlőhegyek peremén, ott, ahol a munka mindig közel akart maradni a termőterülethez. A gesztenyés liget árnyéka alatt álló kis épületek első pillantásra mesébe illők, mégis nagyon földhözragadt, praktikus célok szülték őket. Itt nem földbe vájt lukpincék várnak, hanem a felszín felett álló tárolóépítmények, amelyeknek a hő, a pára, a szellőzés és a csapadék elleni védelem mindennapi kérdés volt. A sötét zsúptetők és a vastag gerendafalak nem díszletek, hanem kipróbált megoldások egy olyan vidékhez, ahol a mikroklíma szubalpin jellegű, a hegy tömbje fogja az északi szeleket, a déli lejtők pedig sok napsütést kapnak. A látogatás közben lassan összeáll a kép, hogy ez a hely nem egyetlen korszak lenyomata, hanem egy hosszú alkalmazkodási történet: szőlőből gesztenye, borospincéből terménytároló, veszélyeztetett épületekből in situ megőrzött múzeumi együttes. A Cáki Pincesor ezért több mint szép fotótéma, olyan élő magyarázat, amely a tájat, a munkát és az építészetet egyetlen sétába sűríti.

A pincesor mögött nemcsak táj, hanem évszázadok rétegei állnak. Cák nevét oklevél már 1279-ben említi villa Chak formában, és a névváltozatok a vidék soknyelvű, határ menti világát idézik. A település birtoktörténete a nyugati határszél védelmi és uradalmi rendszeréhez kötődött, a középkor és az újkor során több nagyúrhoz kapcsolódott, és hosszú időn át a Batthyány család dominanciája is része volt a helyi kereteknek. A határvidéki fekvés árnyoldala a pusztítások sora: 1532-ben, Kőszeg híres ostroma idején a török hadak a környéket is sújtották, 1573-ban átvonuló zsoldosok égették fel a falut, majd a 17. század elején a Bocskai-felkelés idején a károk drámaiak voltak, a házak többsége megsemmisült. Ezek a fordulatok megmagyarázzák, miért a 18-19. századi épületállomány vált meghatározóvá, és miért az a világ maradt meg, amelynek tárgyi tanúi ma a pincesor épületei. A történet döntő fejezete azonban a 19. század vége felé nyílik. A hegyalja déli lejtőin évszázadokon át virágzó szőlőkultúra határozta meg a falu éves ritmusát, a pincékben zajlott a zúzás, a préselés, a must erjesztése, és a közösségi együttléteknek is megvolt a tere. Az 1890-es évek filoxéra járványa szinte a teljes szőlőállományt elpusztította. Sok helyen ez elhagyott pincéket hagyott maga után, Cákon viszont más válasz született: a gazdák a kipusztult tőkék helyére gyümölcsfákat, elsősorban a tájhonos szelídgesztenyét telepítették. A pincék szerepe átalakult, de nem szűnt meg: bortárolás helyett terménytároló lett belőlük, a hűvös, sötét, párás terek a gesztenye, az alma és a körte téli tárolásában váltak hasznossá, miközben a nagy prések sokszor a helyükön maradtak emlékeztetőként. A 20. században új veszély érkezett: a modernizáció miatt bontások, átalakítások fenyegették az együttest. A megmenekülés kulcsa az 1970-es évek műemlékvédelmi beavatkozása lett, amikor a múzeumi szerep és az in situ megőrzés olyan keretet adott, amelyben a helyszín ma is a saját tájában tud mesélni.

A Cáki Pincesor varázsa közelről érthető meg, amikor a részletek elkezdenek beszélni. Az épületek a népi építészet telken kívüli, földfelszín feletti bortároló típusát képviselik, vagyis nem a föld mélye adja a stabil klímát, hanem a fal és a tető együtt dolgozik a hő és a pára szabályozásán. A pincék elhelyezése sem véletlen: nem a lakótelkeken állnak, hanem a falu mögötti domboldalon, a hajdani szőlőhegyek, később gesztenyések peremén. A sor nem katonásan egyenes, inkább terephez igazodó, laza rendet követ, ami megőrzi a 18-19. századi parcellaszerkezet hangulatát, és azt az érzést kelti, mintha a táj maga rendezte volna el az épületeket. A legmeghatározóbb elem a boronafal: vastag, bárdolt tölgy- vagy gesztenyegerendákból rótt falak, amelyeket a sarkokon csapolással illesztettek össze. A gerendák közötti hézagokat agyaggal tapasztották, hogy a fal légzáró legyen. A gesztenyefa különösen fontos, mert magas csersavtartalma miatt ellenálló a korhadással és rovarokkal szemben, ez is segíti a több mint kétszáz éves fennmaradást. A külső felületeket gyakran meszelték, ami egyszerre higiéniai és esztétikai gesztus, és közben a napsugarakat is visszaveri. A tető még ennél is látványosabb: a zsúpfedeles héjazat sötét tónusa monumentális arányt ad a kicsi házaknak. A tetőszerkezet ollóágas, szelemenes megoldású, amely oszlopmentes belső teret tesz lehetővé, a forma pedig dinamikus, elöl csonkakontyos nyitott oromzattal, hátul lekontyolt kialakítással. Különleges részlet a bejárat feletti tetőkinyúlás, ahol a mestergerenda és a falgerendák konzolosan túlnyúlnak, esőtől védett félig nyitott előteret hozva létre, amelyet gyakran lapos kőlapokkal burkoltak. Ez a tér a szüreti munkák közbeni pihenésre és a szerszámok ideiglenes tárolására is szolgált. Belül a pincék egysejtűek, egyetlen osztatlan térben összpontosult a préselés és a tárolás. A döngölt föld padozat a párát segít kiegyensúlyozni, a mennyezetet vastag gesztenyepadlók alkotják, a padláson pedig szénát tároltak, ami télen és nyáron is hőszigetelő rétegként működött. A múzeumi enteriőrökben a szőlőprések tipológiája külön fejezet: a kőhúzós prés archaikus világa, az oldalorsós és középorsós típusok mind azt mutatják, hogy a technika és a közösségi élet ugyanabban a térben élt. A hordók, kármentők, tölcsérek, a kádárszerszámok és a polcokon sorakozó tárolóeszközök együtt adják ki azt a sűrű, kézzelfogható anyagot, amit egyetlen fénykép sem tud teljesen visszaadni.

A séta élménye itt nemcsak nézelődés, hanem lassú ráhangolódás. A gesztenyefák árnyéka alatt a levegő gyakran hűvösebb és párásabb, a talaj puhább, és a zsúptetők sötétje finom kontrasztot ad a zöld háttérnek. Ahogy közeledsz egy-egy épülethez, a gerendák vastagsága és a csapolások logikája szinte ösztönösen arra késztet, hogy elképzeld, milyen lehetett a munka ritmusa: a szüret idején a bejárat előtti kinyúló tér valódi menedék volt, nemcsak az eső, hanem a rohanás ellen is. A félig nyitott előtérben meg lehet állni, onnan belépni a sötétebb belsőbe, ahol a hűvös klíma rögtön érthetővé teszi, miért volt ideális a tárolás. Ha a múzeumi funkció miatt berendezett enteriőröket figyeled, a tárgyak nem távoli relikviák, inkább olyan eszközök, amelyek még őrzik a kéz nyomát. A nagy prések mellett a hordók és kisebb kellékek a munka sokféleségét mutatják, és közben felidézik a közösségi pillanatokat is, amikor a poharazgatás nem program, hanem szokás volt. A filoxéra utáni fordulat története pedig sétálás közben válik igazán személyessé: a pincék ugyanott maradtak, de a tartalmuk megváltozott, a boroshordók mellé gyümölcsös ládák kerültek, a gesztenye lett a középpont, miközben a régi szőlővilág emlékei tárgyakban és formákban tovább éltek. A hely atmoszférájához a betyárromantika is hozzáad egy finom réteget. A hagyomány Savanyú Jóska alakját is a környék titokzatos erdeihez kapcsolja, és bár közvetlen bizonyíték kevés arra, hogy konkrétan itt bujkált volna, a történet mégis ráerősít arra az érzésre, hogy a pincék között mindig volt valami rejtekhely jelleg. Turistaként ez nem kötelező hit, inkább hangulat, ami segít más szemmel nézni a sötét tetők alatti kis bejáratokat és az erdő közelségét. Az élmény ma már könnyen összekapcsolható mozgással is, mert a pincesor csomópont a túrahálózatban. Ha gyalog érkezel, a jelzések világa és az Alpannonia útvonalai egyszerre adnak célt és keretet, ha pedig csak egy rövid kiruccanást tervezel, a helyszín még akkor is teljes értékű, mert a külső megtekintés egész évben megmarad. A Cáki Pincesor így működik igazán: egyszerre lassít le és ad gondolatot, miközben a táj és az építészet folyamatosan vezet előre.

A gyakorlati tervezésnél a pincesor hálás helyszín, mert többféle látogatási módot is enged. A szezonális nyitvatartás szerint április 1. és október 31. között keddtől vasárnapig fogad látogatókat, délelőtt 10:00-12:00 és délután 14:00-16:00 között, hétfőn zárva. A terület nyitottsága miatt kívülről egész évben megtekinthető, ezért ha épp zárva van, akkor is beiktatható egy túrába, csak a belső enteriőr és a múzeumi élmény marad ki. A jegyárak a megadott adatok szerint egyszerűen követhetők: felnőtt belépő 500 Ft, kedvezményes 300 Ft diák, nyugdíjas vagy csoportos 10 fő felett, családi jegy 1000 Ft két felnőtt és minimum két gyermek esetén, natúrpark kártyával 25 százalék kedvezmény. A helyszín címe Cák, Gesztenyés utca 3-6., és a megadott elérhetőség telefonszáma +36 20 246 0180 Fehér Csabáné. Megközelítéshez a tömegközlekedési információk is kapaszkodót adnak: Volánbusz járatok Kőszegről és Szombathelyről rendszeresen közlekednek, a leszálláshoz a Cák, pincesor vagy a Cák, autóbusz-váróterem megállókat célszerű választani, ahonnan rövid sétával elérhetők az épületek. Ha a környéket teljesebb élménnyé fűznéd, a pincesor jól kapcsolható a hegyek túraútvonalaihoz. Az Országos Kéktúra fő útvonala a hegygerincen halad, de a kék jelzésről letérve kereszt jelzéseken könnyen elérhető a falu. A Szent Vid-kápolna felé vezető kapcsolat is adott, a Velemi oldalon, 589 méter magasan álló kápolna és a bronzkori régészeti lelőhely a Piros sáv jelzésen érhető el Cákról. Ez a szakasz a barokk kápolnát, a történelmi emlékhelyet és a panorámát köti össze a népi építészettel. A programok között külön említésre kerül a Gesztenyenapok, amely ősszel, általában októberben a falu identitását meghatározó gesztenyét ünnepli. A leírt programok a gasztronómiát, a kultúrát és a családi elemeket is tartalmazzák. Ha ilyen időszakban érkezel, érdemes számolni nagyobb forgalommal és élénkebb hangulattal. Infrastrukturálisan a látogatók számára a Petőfi Sándor u. 30. szám alatt sátorozóhely és kerékpárpihenő áll rendelkezésre zuhanyzóval, konyhával, amely áprilistól októberig üzemel, és a faluban vendéglátási pontok is említve vannak. Ezek együtt azt jelentik, hogy a Cáki Pincesor lehet rövid kitérő, családi délután, túranap állomása vagy akár tematikus örökségséta része is, a lényeg az, hogy a helyszínhez illő ritmust adj magadnak, mert a részletek akkor válnak igazán emlékké, ha nem sietsz át rajtuk.

KalandIA szemmel a Cáki Pincesor olyan hely, ahol a történet könnyen játékká és felfedezéssé alakul, mert minden épület egy külön fejezet, és a sétád közben maguktól adódnak a kérdések. Figyeld meg, hol ér véget a meszelés és hol látszanak a gerendavégek, keresd a tetőkinyúlás logikáját, és próbáld elképzelni, hogyan működött itt egy nap a szüret idején. A filoxéra utáni fordulatból KalandIA kihívás is születhet: ugyanaz a tér hogyan tudott más funkciót kapni úgy, hogy közben a forma és a klímaelőny megmaradt. A modern kincskeresés is jelen van a megadott geocaching ládával, amely több helyszínt összeköt, így a pincesor nem a túra vége, hanem egy állomás, ahol új nyomokat kapsz. Ha a táj rétegzettsége érdekel, a Cáki Konglomerátum felhagyott kőfejtője olyan háttérpont, ami megmutatja, milyen földtani világra épült rá a hegyalja építészeti arculata, még akkor is, ha a pincék dominánsan faanyagból készültek. A KalandIA élmény akkor teljes, ha a pincesort összefűzöd a jelzett útvonalakkal: egy rövidebb körrel Cák központjából, vagy egy hosszabb nappal, ahol a Szent Vid-kápolna felé vezető szakasz a panorámát, a történelmi emlékhelyet és a népi építészetet kapcsolja össze. A hely atmoszférájában ott van a titok és a rejtekhely érzése is, amit a helyi betyárromantika táplál, ezt nem kell bizonyítani, elég hagyni, hogy a sötét tetők és az erdő közelsége megdolgozza a képzeletet. KalandIA feladatként kérdezd meg magadtól, melyik részlet volt a legokosabb megoldás a klímára: a döngölt föld padozat, a szénával szigetelt padlás, a meszelt fal vagy a nyitott oromzat szellőzése. A Cáki Pincesor így válik nemcsak látnivalóvá, hanem olyan helyszínné, ahol a megértés és a játék egy irányba visz, és a végén úgy mész tovább, hogy nemcsak láttál valamit, hanem rá is jöttél, miért pont így maradt meg.